Amit látsz, azt kapod az Assassin's Creed Mirage esetében, és amit kapsz, az nagyon jó anyag.
A hatalmas, nyitott világú akció-RPG-k trilógiája után a következő Assassin's Creed-játéktól csak egy kisebb, tömörebb élményt szerettem volna, ami inkább a sorozat régebbi részeihez igazodik. Ne értsetek félre, nagyon jól szórakoztam az Origins-trilógián, de három elsöprően nagy játék után a sorozat egyértelműen eljutott egy olyan pontra, ahol újabb resetre volt szüksége. A franchise korábbi részeinek hatalmas rajongójaként tehát a Mirage-tól csak annyit akartam, hogy egyszerűen csak egy régi vágású Assassin's Creed-játék legyen.
És pontosan ez az, semmi több, semmi kevesebb. Ez egy kisebb, rövidebb játék, egy tömörebb nyitott világgal, és egy olyan mechanikai hurokkal, amely teljesen elveti a legutóbbi részek RPG-mechanikáját, és helyette a lopakodásra és a parkourra helyezi a hangsúlyt - és minden egyes ilyen visszafordulás a legjobbra válik. Bár volt idő, amikor a Ubisoftnak sikerült a régi Assassin's Creed-formulát teljesen szárazra fejnie, olyannyira, hogy a legtöbben már azt sem tudták megemészteni, ha egy újabb, ugyanerre a keretre épülő játékról van szó, az elmúlt fél évtized után drámaian megnőtt az éhség egy újabb ilyen játékra, és a Mirage mint ilyen, diadalmasan landol.
"A Mirage-tól csak annyit akartam, hogy egyszerűen csak egy egyenesen régimódi Assassin's Creed-játék legyen. És pontosan az is, se több, se kevesebb. Ez egy kisebb, rövidebb játék, egy sűrített nyílt világgal, és egy olyan alapvető mechanikai hurokkal, amely teljesen elveti a legutóbbi részek RPG-mechanikáját, és helyette újból a lopakodásra és a parkourra helyezi a hangsúlyt - és minden egyes ilyen visszafordulás a legjobbra válik."
Az Assassin's Creed Valhalla eseményei előtt több évtizeddel játszódó Mirage főhőse egy sokkal fiatalabb Basim - akinek a Valhallában is fontos szerepe volt -, és azt meséli el, hogyan csatlakozott a Rejtőzködőkhöz, majd hogyan emelkedett fel a ranglétrán, miközben az Ősök Rendje által Bagdad városában elterjedt gonoszság ellen küzdött. És ahogy az egy Assassin's Creed-játéktól elvárható, itt tényleg ez a helyszín a főszereplő.
Régen volt már, hogy egy AC-játékban egyetlen városra koncentráltak, de a Mirage ismét megmutatja, milyen jó tud lenni a sorozat, ha ennyire egyetlen helyszínre koncentrál. Bagdad egy hihetetlenül megvalósított város, amely erős atmoszférával és látványvilággal büszkélkedhet, és legfőképpen a részletekre való megszállott odafigyeléssel, amiről a sorozat egykor híres volt, de az utóbbi, sokkal kiterjedtebb kínálatával nagymértékben elveszett. A bonyolult és változatos építészet, a gyönyörű természeti tájak és a hiteles hangdizájn együttesen olyan élettel teli és magával ragadó érzést kelt Bagdadban, amely a sorozat veteránjai számára is ismerős lehet. Sok elődjéhez hasonlóan a Mirage is kiválóan teljesít abban, hogy a lehető legátfogóbb és legmélyebb módon szállítson el a helyszínre.
De bár mindig is vágytam arra, hogy még többet fedezzek fel Bagdadból, és többet tudjak meg a város gazdag történelméről és kultúrájáról, a játék által elmesélt történet önmagában semmi különöset nem mutat. Ez egy olyan sorozat, amely az évek során büszkélkedhetett néhány igazán emlékezetes karakterrel, de sajnos ez az a terület, ahol a Mirage nem tud lenyűgözni. Basim természetesen egy olyan karakter, akibe a Valhalla-rajongók könnyen beleélhetik magukat, nagyrészt annak köszönhetően, hogy ismert figura, míg Roshan egy másik szilárd személyiség, akinek Shohreh Aghdashloo kiválóan adta a hangját. Ezen a kettőn túl azonban a játék szereplőgárdája nem tesz túl nagy benyomást, ami viszont azt jelenti, hogy a történet néhány legnagyobb konfliktusa és személyes íve nem bír nagy súllyal.
A tényleges történetmesélés is kissé hanyag. A Mirage vágóképeinek nagy részénél úgy tűnik, hogy nem használtak mozgás- vagy teljesítményrögzítést, ami azt jelenti, hogy a karakterek animációi a történet kulcsfontosságú pillanataiban gyakran mesterkéltnek tűnnek, míg az olyan dolgok, mint az ügyetlen párbeszédek, néhány elkapkodott fejlemény és a szereplők nagy többségének gyenge hangjátéka sem segít. Tekintettel a Mirage földhözragadtabb környezetére és előfeltevéseire, egy újabb klasszikus Templomosok vs. Assassinok történetet reméltem, amely a végéig leköt, és csalódott voltam, hogy itt nem ezt találtam.
"A bonyolult és változatos építészet, a gyönyörű természeti tájak és a hiteles hangdizájn együttesen olyan élettel telivé és magával ragadóvá teszik Bagdadot, hogy a sorozat veteránjai számára egészen ismerős lesz. Sok elődjéhez hasonlóan a Mirage is kiválóan képes arra, hogy a lehető legalaposabban és legmélyebben elrepítsen a helyszínre."
Jó dolog tehát, hogy a Mirage Bagdadja több mint elég jó ahhoz, hogy a dolgok tényleges játékmenetét tekintve is megingás nélkül viselje a csalódás súlyát. Ami a dizájnt illeti, a várost masszívan segíti a tömörebb méret. Minden helyszín olyan, mintha aprólékos kézimunkával készült volna, és lenyűgöző a változatosság a Bagdadban és környékén látható dolgok és meglátogatható helyek között. A kisebb méretnek köszönhetően a térképből hiányzik a franchise-t már jó ideje sújtó, védjegyszerű felfúvódás is. Igen, rengeteg melléktevékenységre vadászhatsz, a mellékküldetésektől kezdve a gyűjtögetnivalókig és egyebekig, de sosem érzed úgy, hogy a játék túlzásba vinné a tartalom mennyiségét. A nyílt világ felfedezése mindig hordoz egyfajta fenyegetettséget is, ami túl sokáig hiányzott az Assassin's Creedből, köszönhetően a visszatérő Notoriety rendszernek. Az, hogy a nyílt világban való mozgás közben ügyelned kell arra, hogy ne kelts túl nagy feltűnést magadra, más ízt kölcsönöz a Mirage-nak, mint amilyet a sorozatban egy ideje már nem láttunk.
A játék a mechanika terén is hasonlóan koncentrált megközelítést alkalmaz, és ezen a téren ismét bőkezűen kölcsönöz az elődöktől. Az Assassin's Creed egykoron egy olyan franchise volt, amely mindenekelőtt a parkourra és a traverzálásra koncentrált, és ez a Mirage-ban ismét nagyon is így van. Míg az Origins trilógia egy harcvezérelt akció-RPG-élményt csinált belőle, addig a Mirage folyamatosan csökkenti a hangsúlyt és visszariasztja a harcot, és helyette egy sokkal inkább lopakodásra épülő játékstílus felé fordul.Az ellenségek sokkal keményebben ütnek, és Basim közel sem olyan halálos a nyílt harcokban, mint mondjuk Kassandra vagy Eivor.Ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy a Mirage-ban a harc kifejezetten nehézkesnek és lomhának tűnik, és igen, ez nagyon is a tervezésből fakad - de még mindig ez a játék egyik legfrusztrálóbb eleme.
Szuperhősszerű harci képességek hiányában azonban Basim kénytelen a bérgyilkos eszköztárára támaszkodni, és ez az eszköztár meglehetősen egyszerű. A játék során, ahogy haladsz előre a történetben, körülbelül fél tucat fegyverhez és tárgyhoz jutsz hozzá, és bár itt nincsenek meglepetések - kivéve néhány új csípést, mint például az Assassin Focus mechanika, amely lehetővé teszi, hogy több merényletet láncolj össze -, az, ahogyan ezt az eszköztárat használod, mindig rendkívül élvezetes.A blowdarttól és a dobókéstől kezdve a füstbombákig és még sok másig, a Mirage kipróbált és bevált lehetőségeket ad az ellenség elvonására és elrejtésére, és az okos módszerek megtalálása, amelyekkel ezeket az eszközöket használhatod, hogy sikeresen átosonj egy erősen őrzött területen, soha nem szűnik meg kielégítőnek lenni.Ha ehhez hozzávesszük a közösségi lopakodási mechanikák visszatérését - mint például csoportok felbérlése az őrök elterelésére, vagy egy zsúfolt padon ülve egy katona ravasz meggyilkolása - és a klasszikus Assassin's Creed rejtekhelyeket - mint a fátyolos szekrények és a tetőkertek -, akkor egy olyan játékot kapunk, ahol a lopakodás lehetőségeiből sosem lesz hiány.
assassin's creed mirage"A fúvósbotoktól és dobókésektől kezdve a füstbombákig és még sok másig, a Mirage kipróbált és bevált lehetőségeket ad az ellenség figyelmének elterelésére és elrejtőzésére, és az, hogy megtaláld az okos módját annak, hogyan használhatod fel ezeket az eszközöket, hogy sikeresen átosonj egy erősen őrzött területen, sosem szűnik meg kielégítőnek lenni."Magukat a küldetéseket is nagyon jól megtervezték, hogy kihasználják a lopakodásra épülő játékmenet előnyeit. Túlnyomó többségük jól felépített lopakodó arénákként működik, amelyek folyamatosan arra ösztönöznek, hogy kreatív módon kombináld a lopakodási és átkelési képességeidet, és ez sehol sem látszik bőségesebben, mint a fekete doboz küldetésekben.Ezek az Assassin's Creed Unityből és Syndicate-ből visszatérő, nagyszabású küldetések, ahol egy nagy, erősen védett helyszínen kapunk egy végső célt, ami után szabadon eldönthetjük, hogyan teljesítjük a célt, és többféle elérhető módszer közül választhatunk.Ezek azok a sandboxok, ahol a játék lopakodómechanikája igazán kiemelkedik, és ezekből elég sok van.
A játék átjárási mechanikája is lenyűgöző, ahogyan arra már korábban utaltam.Az Origins-trilógia "mássz bárhová" filozófiáját elhagyva a Mirage inkább a korábbi Assassin's Creed-játékok precíziósabb megközelítéséhez tér vissza, ami azt jelenti, hogy valóban tanulmányoznod kell a környezetet, amelyet kifejezetten a parkourra terveztek.Kapaszkodókat fogsz keresni, háztetőkön mászol át, köteleken sétálsz, rúdugrással ugrassz át réseken, sarkokon lengsz át, gólyalábakon ugrasz át, és nyitott ablakokon futsz át.Persze, ahogyan az már a régebbi Assassin's Creed-játékoknál is volt, ez még mindig eléggé automatizált folyamat, de legalább valamilyen szintű elkötelezettséget igényel, és a selymesen gördülékeny mozgásnak és a kiváló animációknak köszönhetően (amelyek közül sok visszatér a régebbi részekből) a városban való parkúrázás mindig szórakoztató marad.
A nyílt világ és a lopakodó és parkour-mechanika koncentrált jellegével összhangban az Assassin's Creed Mirage a fejlődési mechanikát is erősen lecsökkenti.Eltűntek a legutóbbi részek hatalmas, bonyolult képességfái és a zsákmány- és felszerelésoptimalizálás.Itt csak egyetlen fát kapunk néhány fejlesztéssel, három ágra elosztva, miközben a zsákmány és a frissítés mechanikája is a lehető legalapvetőbb módon van megvalósítva. Nem szívesen nevezném ezt jó fejlődési rendszernek, főleg annak köszönhetően, hogy mennyire alapvető és korlátozott, de ez a játék javára is válik, mivel lehetővé teszi, hogy a játék továbbra is arra koncentráljon, amire koncentrálni akar, ahelyett, hogy felesleges RPG-rendszerekkel akadna el.
"Az Assassin's Creed Mirage esetében pontosan tudni fogod, hogy mire számíthatsz - egy régi Assassin's Creed játékra, ami 2023-ban készült.És ez messze a legnagyobb erőssége."
Technikai szempontból a Mirage egy masszív játék, és ismét segít neki a kisebb terjedelem. A tömörebb világ és a kevésbé összetett játékmenet miatt sokkal kevésbé bugos, mint a sorozat legutóbbi részei, vizuálisan pedig abszolút gyönyörű.Igen, a karakterek és arcaik nem rendelkeznek azzal a részletességgel, ami emberként hihetővé tenné őket (ami semmiképpen sem könnyű kritika), de a város, az építészet és az azt körülvevő természeti tájak következetesen látványosságot nyújtanak, függetlenül attól, hogy mennyi időt töltesz a játékkal.
Az Assassin's Creed Mirage szinte egyetlen részlegben sem közelíti meg azt, hogy frissítő, ötletes vagy akár túlságosan összetett legyen - ez egy kifejezetten arra tervezett játék, hogy nagyjából pontosan olyan legyen, mint a régi Assassin's Creed-játékok, és ezt az előírást szívén viseli.Néhány ritka esetben azonban az eredetiség hiánya és a múltbéli dicsőség megidézésének szolgai ragaszkodása jó dolog lehet, és ez egyike ezeknek a ritka eseteknek. Az Assassin's Creed Mirage esetében pontosan tudni fogod, hogy mire számíthatsz - egy régi Assassin's Creed játékra, amely 2023-ban készült. És ez messze a legnagyobb erőssége.
Címkék: Assassin's Creed: Mirage, cikk, teszt, Ubisoft
